A diktatúra mint politikai jelenség sötét árnyékot vetett a 20. századra: emberi szenvedést, társadalmi felfordulást és visszafordíthatatlan változásokat hozott magával.

A Rubicon új, dupla terjedelmű összeállítása a leghírhedtebb diktátorok életútját és rendszereit vizsgálja. Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler, Franco, Pétain, Tódzsó, Mao Ce-tung, Tito, Enver Hodzsa, Honecker és Kadhafi – bár ideológiáik, kultúráik és körülményeik különböznek – meglepő hasonlóságokat mutatnak abban, hogyan kerültek hatalomra, hogyan kormányoztak, hogyan buktak el végül, s milyen örökséget hagytak maguk után.

E diktátorok válságidőszakokat használtak ki – gazdasági instabilitást, háborút és társadalmi nyugtalanságot –, hogy önmagukat a stabilitás, a rend és a nemzeti megújulás megtestesítőiként tüntessék fel, legyen szó forradalmi felfordulásról, mint Lenin és Mao esetében, vagy a meglévő politikai struktúrák gyengeségeinek kihasználásáról, mint Hitler és Mussolini esetében.

Ezek a vezetők politikai rafinériával és nyers erővel ragadták magukhoz a hatalmat. Nagyívű társadalomátalakító elképzeléseik politikai tisztogatásokhoz, tömeges bebörtönzésekhez, a társadalom megfélemlítéséhez vezettek.

A diktatúra lényegét Lenin így határozta meg: olyan hatalom, amely közvetlenül az erőszakon alapul, és nem köti semmilyen törvény.

De mi volt a diktátorok „varázsa”, amivel emberek tömegeit vagy szövetségeseiket maguk mögé tudták állítani? Milyen kapcsolatot tartottak a valósággal? És milyen nyomot hagytak maguk után a világban?

​Fedezze fel a válaszokat a legújabb Rubiconban!